Egy év telt el Berkó születése óta, és még mindig életben van, úgyhogy nagyon nem csinálhatjuk rosszul ezt a szülő-dolgot. Összefoglalni nincs értelme, és nem is nagyon lehet az elmúlt esztendőt, de aki rendszeresen olvassa ezt a blogot (vagy akárcsak belelapoz néha), az tudhatja, hogy jól választottunk a kórházban, nagyon meg vagyunk vele elégedve, s természetesen nagyon szeretjük. Ma tartottuk az első szülinapi buliját (azon kívül, hogy a Nagyiék már felköszöntötték), amire Kata nagyon készült. Várható volt, hogy Berci annyira nem fogja élvezni, de hogy ilyen partykiller legyen…

Első ajándékként elkísért engem Pestlőrincre, ahol a Nagybátyáméknál magamhoz vettem négy autógumit. Jó, ez igazán nem az ő ajándéka volt, csak le kellett foglalnom egy kis időre, s mivel előző nap kilukasztottam a kocsin az egyiket, s most lecseréltem a tartalék négyre az összeset, nem fontos a téma, majd írok róla a másik blogon. Az autógumis fickónak nagyon tetszett Berci hozzáállása, aki odavolt a légkulcs hangjáért. Mire hazaértünk, Kata már feldíszítette lufikkal a lakást, és sütött egy vakondtúrás-tortát is.

Berkó – ahogy az azért várható volt – nem nagyon értékelte a felhajtást, a papírkalapot levette a fejéről, és összenyálazta, az ajándékát pedig nem volt hajlandó kicsomagolni (pedig előző nap aprólékos műgonddal tépett szét egy becsomagolt másik ajándékot), ehelyett mással játszott, a lufik sem érdekelték fél percnél tovább.

Tudom, hogy ez neki még nem jelent sokat, inkább nekünk büszkeség, hogy már egy éves, és ennél már csak több lesz, úgyhogy nem vertük meg a szokásosnál jobban, legalábbis ezúttal nem szögesdróttal (mégiscsak szülinapja van). A következőt biztosan jobban fogja értékelni és várni, s ha azt sem, majd a harmadikat. Annyi baj legyen. Boldog szülinapot, Berci!